A Pillangó szárnycsapása

Álmodom. Lebegek a város fölött. Alkony, imádom. Minden áll, minden csendes. Egy ismeretlen dalt dúdolok. A szendergő város is ezt dúdolja. Kellemes. Megpillantalak odalent. Te is csak egy vagy a sok közül. A sok közül te vagy az az egy. Odalebegek hozzád. Fekete vagy, mint az ég a fejem felett. Honnét tudom, hogy te vagy az? Nem tudom. Érzem, érezlek. Csókot lehelnék az arcodra, de megkegyelmezek. Kivárok. Őrült vagyok? Nem rontom el ezt a meghitt pillanatot. Ez a mindenem, te vagy a mindenem. Megkegyelmezek. Még hagyom, hogy éld az életed. Ideje búcsúzni, majd találkozunk. Egyszer biztosan találkozni fogunk, türelmes leszek. Meglátjuk ki nevet majd a végén...

Neon. Éjszakai pillangó, vándor vagyok az éjszakában. A város egy műterem: szemlélődöm.
A parton sétálva éjszakai futók haladnak el mellettem. Megcsap az izzadtságszag és a parfümök vad kavalkádja. Hirtelen ismerős szagot érzek, vér. Leülök egy padra, és bámulom a túlpartot. A vér szaga mindent elnyom, furcsa rosszullét tör rám. Miközben azon tűnődöm mi tartja életben azt a megannyi fényt odaát, elnyúlok a padon. Az egyik pötty szinte hipnotizál. Kigyullad majd kihúny, ismétli önmagát. Kigyullad és ismét kihúny a fény, ahogyan én is lassan kihúnyok a késsel az oldalamban. Újra kigyullad majd ismét...

Orromat az orrodhoz érintem. Mosolygunk. Ujjammat finoman végighúzom arcodon. Játszom a játékot, melyet egyesek szerelemnek hívnak. Nincs rá megfelelő szavam, nem is keresem. Elkapod csuklómat és szorosabbra fonod másik karod a derekam körül. Érzem, ahogyan éget, érzem, ahogyan nézel. Törékeny virágként kezelsz. Én pedig hagyom. A homok már hideg lábunk alatt. Melegségét magával vitte a nap. Hirtelen elengedsz s őrült tempóban futsz a tenger felé. Már alig látlak, már alig érezlek. Elnyelt az alkony, de nem vehet el tőlem. Utánadiramodom. Végre látlak, csurom víz vagy. Nevetve támadsz le. Heves, túlfűtött, örjítő. Miközben a finom homokra tepersz, mocskos szavakat suttogsz a fülembe. Idomulok. Immáron én vagyok a táj, melyen most kalandozol. Tudom, hogy tudod, és azt is, hogy nem ellenkezem. Meghajtom fejem, te is ezt tetted. Befogadtalak, befogadtál, társak lettünk. Közös elhatározás volt, már szüretelhetünk is. Örömkönnyeimet a lenyugvó nap utolsó sugarai szárítják fel. Döbbenten nézel. Muszáj mosolyognom. Magamhoz húzlak, hogy neked adhassam...

Hajnali öt. Minden nap, mindig, újra és újra. Kilépek a konyhába. Fájdalmas a csend. Az ablakon kinézve merengek. Pirkad. Már hallom a madarak csicsergését, majd a neszt mögöttem. Nevetsz. Szüntelenül, vidáman. Lassan hátrafordulok. Mikor megpillantalak, elnémul minden. Kimerevedtél, mint egy képkocka a filmen. Rémülten hunyom le szemeimet. Émelygek. Mikor újra kinyitom őket, meglepve tapasztalom, homlokom a hideg csempének támasztom. Már nem hallom nevetésed, mely már inkább gúnyosnak tűnik, mint vidámnak. Kísértesz! Miért?! Árnyék vagy. Követsz, elkísérsz mindenhova. Nem bírom már sokáig. Őrült és kétségbeesett kacajom senki sem hallhatja. Beszélek hozzád, de te nem válaszolsz. Hányszor mondjam még, hogy szeretlek! Ismét hallom, ahogyan hangosan becsapod magad után az ajtót. Önkénytelenül is összerezzenek. Sírnék, de felesleges. Nem vígasztalsz meg, nem ölelsz át s nem búgod negédesen a fülembe, hogy minden rendben lesz. Bekapcsolom a rádiót. Mások által vidámnak titulált dalokat hallgatok. Rámkényszerítik: ketrecben élek. Te is csak ezt ismétled, most is. Hát legyen, kilépek az ajtón. Még nem csaphatom be az ajtót mögöttem, még nem...

Könnyeimet elnyeli a tenger sós víze. Hazatérnek. Meredten bámulom a felszínen táncoló fények játékát. Más már nem maradt nekem. Elhagytál, ahogyan az erőm is most. Sikítanék félelmemben, de már késő. Zsibbasztó, fekete, hideg. Simogatja a bőrömet, alattomos, engem akar. Ilyen a tükör túloldala, végtelen és sötét. Már nem fázok, már nem érzek semmit. Banális. Hiba. Szavaidra emlékezve még futja egy mosolyra, az utolsóra. Minden értelmet nyer, mindennek vége, a mindenség része lettem. Bezárult az ördögi kör, végre...

Két kávé rendel! -kurjantotta el magát. Az egész kávézó megállt egy pillanatra, fejek egész hada fordult az irányunkba. Kényelmesen hátradőlt majd rágyújtott. Tudta, hogy utálom a dohány szagát, a füstöt, mégis, a szokások rabja volt, nem tehetett másképp. Lassan a kávézó is magáhoztért. Kinézek az ablakon és lehunyom a szemem, hát nem furcsa? Tapogatózom itt a sötétben, hangfoszlányok, illatok, melegem van. Hallom a rádióból szóló halk dallamot, melyet ritmusosan tör meg a mosogatóba helyezett tányérok és poharak csörömpölése. Megengedik a vízet. Súrol, öblít, töröl. Újra és újra, a gépezet nem állhat le. Feléje fordulok, kinyitom a szemem. Egy füstkarikát fúj irányomba. Összeráncolt homlokkal szétfújom, szemében látom a huncutságot, játszik velem. A szomszéd asztalnál nevetnek. Nekem is mosolyognom kell. Kihozzák a kávénkat. Egy kevés tejszínt öntök a sajátomba. Figyelem hogy játszik a fekete a fehérrel, vajon ki fog győzedelmeskedni. Mindketten vesztesek, vagy mégsem, szerelem volna? Magambaszívom a friss kávé erős, bódító illatát. Kanalát a csésze széléhez kocogtatva töri meg ezt a bensőséges viszonyt, oda a harmónia, oda az egyensúly. Mélyen a szemébe nézek. Mosolyog. Hirtelen felkiállt: A cukor, a cukor!

December. A hó ropogása, a kristálytiszta levegő. Az éjszakában világító lámpák sárgára festik a fenséges fehéret. Szaporán lépkedek, nehogy elkéssek a baráti találkozóról. Zihálok, sírok. Vágyom az érintésére, a forró leheletére, amelyet egyszer a bőrömön éreztem. A finom parfüm illatát még mindig érzem, körülvesz. Mikor keze hozzámért éreztem az erőt, a forróságot, a vágyat, amely abból az egy érintésből áradt. Átkaroltam és Ő csak mosolygott. A tűz a kandallóban sejtelmessé tette arcát, lehet nem is mosolygott csak az én szívem mosolya tükröződött rajta. A pillanatok már-már óráknak tűntek. Olyan hirtelen ért véget a kapcsolatunk, hogy még most sem fogom fel igazán mi is történt. Nem tudom abbahagyni a sírást, fojtogat a magány. Az út közepén állok, dudálnak, a hang felé fordulok. Az autó vezetője megkérdezi, hogy minden rendben van-e, de én, mint akit hipnotizáltak továbbindulok. Nem késlekedhetek, oda kell érjek. Szinte előre tudtam, felnéztem az égre. A lassan hulló pelyhek hideg érintése a forró arcomon megnyugvást hoztak, rámosolyogtam az égre és folytattam az utam...folytatnom kell...

Nem is tudom mikor kezdődött... talán mikor az autó belém csapódott és én tehetetlenül repültem az út felett. Hirtelen minden nagyon lelassult. Láttam, ahogyan szilánkdarabok és vércseppek repülnek mellettem. Láttam az út szélén álló emberek rémült arcát. Láttam a csodás kék eget és a vakítóan fehér felhőket. Éreztem a vér fémes ízét a számban és azt, hogy valahol fáj, de nem tudtam hol. Miközben érzékeim tompultak és a látásom egyre homályosabb lett észrevettem ezt a túlvilági lényt, ahogyan felém repül. Egy pillangó. Néztem hogy csap a szárnyaival, egyre lassabban, egyre homályosabban míg már csak a sötétség maradt. Talán ekkor kezdtem múltam különböző pillanataira visszaemlékezni, tisztábban, mint valaha is bármikor az életemben...