Orromat az orrodhoz érintem. Mosolygunk. Ujjammat finoman végighúzom arcodon. Játszom a játékot, melyet egyesek szerelemnek hívnak. Nincs rá megfelelő szavam, nem is keresem. Elkapod csuklómat és szorosabbra fonod másik karod a derekam körül. Érzem, ahogyan éget, érzem, ahogyan nézel. Törékeny virágként kezelsz. Én pedig hagyom. A homok már hideg lábunk alatt. Melegségét magával vitte a nap. Hirtelen elengedsz s őrült tempóban futsz a tenger felé. Már alig látlak, már alig érezlek. Elnyelt az alkony, de nem vehet el tőlem. Utánadiramodom. Végre látlak, csurom víz vagy. Nevetve támadsz le. Heves, túlfűtött, örjítő. Miközben a finom homokra tepersz, mocskos szavakat suttogsz a fülembe. Idomulok. Immáron én vagyok a táj, melyen most kalandozol. Tudom, hogy tudod, és azt is, hogy nem ellenkezem. Meghajtom fejem, te is ezt tetted. Befogadtalak, befogadtál, társak lettünk. Közös elhatározás volt, már szüretelhetünk is. Örömkönnyeimet a lenyugvó nap utolsó sugarai szárítják fel. Döbbenten nézel. Muszáj mosolyognom. Magamhoz húzlak, hogy neked adhassam...
Alkonypart
2008.06.05. 14:18 :: Anartia
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://anartia.blog.hu/api/trackback/id/tr87505133
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
