December. A hó ropogása, a kristálytiszta levegő. Az éjszakában világító lámpák sárgára festik a fenséges fehéret. Szaporán lépkedek, nehogy elkéssek a baráti találkozóról. Zihálok, sírok. Vágyom az érintésére, a forró leheletére, amelyet egyszer a bőrömön éreztem. A finom parfüm illatát még mindig érzem, körülvesz. Mikor keze hozzámért éreztem az erőt, a forróságot, a vágyat, amely abból az egy érintésből áradt. Átkaroltam és Ő csak mosolygott. A tűz a kandallóban sejtelmessé tette arcát, lehet nem is mosolygott csak az én szívem mosolya tükröződött rajta. A pillanatok már-már óráknak tűntek. Olyan hirtelen ért véget a kapcsolatunk, hogy még most sem fogom fel igazán mi is történt. Nem tudom abbahagyni a sírást, fojtogat a magány. Az út közepén állok, dudálnak, a hang felé fordulok. Az autó vezetője megkérdezi, hogy minden rendben van-e, de én, mint akit hipnotizáltak továbbindulok. Nem késlekedhetek, oda kell érjek. Szinte előre tudtam, felnéztem az égre. A lassan hulló pelyhek hideg érintése a forró arcomon megnyugvást hoztak, rámosolyogtam az égre és folytattam az utam...folytatnom kell...
Hideg és Forró
2008.02.01. 18:29 :: Anartia
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://anartia.blog.hu/api/trackback/id/tr22321272
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
