A Pillangó szárnycsapása

Hajnali öt. Minden nap, mindig, újra és újra. Kilépek a konyhába. Fájdalmas a csend. Az ablakon kinézve merengek. Pirkad. Már hallom a madarak csicsergését, majd a neszt mögöttem. Nevetsz. Szüntelenül, vidáman. Lassan hátrafordulok. Mikor megpillantalak, elnémul minden. Kimerevedtél, mint egy képkocka a filmen. Rémülten hunyom le szemeimet. Émelygek. Mikor újra kinyitom őket, meglepve tapasztalom, homlokom a hideg csempének támasztom. Már nem hallom nevetésed, mely már inkább gúnyosnak tűnik, mint vidámnak. Kísértesz! Miért?! Árnyék vagy. Követsz, elkísérsz mindenhova. Nem bírom már sokáig. Őrült és kétségbeesett kacajom senki sem hallhatja. Beszélek hozzád, de te nem válaszolsz. Hányszor mondjam még, hogy szeretlek! Ismét hallom, ahogyan hangosan becsapod magad után az ajtót. Önkénytelenül is összerezzenek. Sírnék, de felesleges. Nem vígasztalsz meg, nem ölelsz át s nem búgod negédesen a fülembe, hogy minden rendben lesz. Bekapcsolom a rádiót. Mások által vidámnak titulált dalokat hallgatok. Rámkényszerítik: ketrecben élek. Te is csak ezt ismétled, most is. Hát legyen, kilépek az ajtón. Még nem csaphatom be az ajtót mögöttem, még nem...