A Pillangó szárnycsapása

Két kávé rendel! -kurjantotta el magát. Az egész kávézó megállt egy pillanatra, fejek egész hada fordult az irányunkba. Kényelmesen hátradőlt majd rágyújtott. Tudta, hogy utálom a dohány szagát, a füstöt, mégis, a szokások rabja volt, nem tehetett másképp. Lassan a kávézó is magáhoztért. Kinézek az ablakon és lehunyom a szemem, hát nem furcsa? Tapogatózom itt a sötétben, hangfoszlányok, illatok, melegem van. Hallom a rádióból szóló halk dallamot, melyet ritmusosan tör meg a mosogatóba helyezett tányérok és poharak csörömpölése. Megengedik a vízet. Súrol, öblít, töröl. Újra és újra, a gépezet nem állhat le. Feléje fordulok, kinyitom a szemem. Egy füstkarikát fúj irányomba. Összeráncolt homlokkal szétfújom, szemében látom a huncutságot, játszik velem. A szomszéd asztalnál nevetnek. Nekem is mosolyognom kell. Kihozzák a kávénkat. Egy kevés tejszínt öntök a sajátomba. Figyelem hogy játszik a fekete a fehérrel, vajon ki fog győzedelmeskedni. Mindketten vesztesek, vagy mégsem, szerelem volna? Magambaszívom a friss kávé erős, bódító illatát. Kanalát a csésze széléhez kocogtatva töri meg ezt a bensőséges viszonyt, oda a harmónia, oda az egyensúly. Mélyen a szemébe nézek. Mosolyog. Hirtelen felkiállt: A cukor, a cukor!